A tó bakja

Tavaly a májusi hosszúhétvégén jártam először Nagybaracskán. Amellett, hogy szép emlékekkel távoztam, a Kriskó Miklós Vadásztársaságnál ejtettem el első hivatalos őzbakjaimat is. Az idei évben is hasonló sikerekben reménykedtem, így május elsején délután megérkeztünk Csátaljára, Dirk barátunkhoz. Elég nagy csapattal mentünk. A vadászat mellett ismét a gasztronómia és a lovaglás volt a kísérőprogram.

Első este Dr G-vel, Imivel és Józsival barkácsoltunk a területen. Láttunk egy két nagyobb rudlit, de a suták éberségét nem tudtuk kijátszani. Már messziről kiszúrtak bennünket és nem engedek lőtávolságon belülre. Egy gyümölcsös szélén leállítottuk a kocsit és cserkelni kezdtünk. Minden sor újabb és újabb lehetőség ezekben a gyümölcsösökben, szőlőkben. Egy fiatal kis bak egészen közel engedett magához, de természetesen útjára engedtük. Egy másik sorban egy fiatal bak, egy középkorú, lőhető példánnyal legelészett. Az idősebb folyamatosan a tükrét mutatta nekünk. Nem voltak távol, kb. 80 méterre, így nagyon óvatosan kellett mozognunk. Feltámasztottam a Mannlichert a lőbotra és vártam, hogy keresztbe álljon. Amikor megfordult, épp egy ág takarta el a vitális területet, így sajnos nem jutottam lövéshez ez alkalommal. Estére be is fejeztük, mivel már nem nagyon tudtuk bírálni a bakokat.

Másnap reggel esett az eső. Egy gabonatáblában észrevettünk egy lőhető, középkorú bakot és a nedves búzában elkezdtük gyalog megközelíteni. Felül víz, alul víz, és ez még csak a kezdet volt. Jó 10 perces lopakodást követően már rendesen eláztunk. Mikor beértünk a lőtávolba elengedtem a lövést a lőbotról! „Ez kapott!” nyugtázta Imi, a bak azonban nem lassított. A sutákkal együtt beváltott egy repcetáblába. Bíztam benne, hogy felbukik, de nem tette. Józsi és Dr G, akik a kocsiból figyelték az eseményeket biztosítottak afelől, hogy a bak kifelé a repcetáblából már nem követte a sutákat. Egyetlen helyen találtunk egy kevés vért a sárguló repcében. Sebzés! Nagy a bosszúság! Talán kicsit kényszerítettem magam a lövés leadására és elkapkodtam azt. Elkezdtük keresni a néhol mellig érő repcében a bakot. Itt már teljesen átázott mindenem, a csizmámból néha kiöntöttem a vizet, majd tovább kutakodtunk. Nem baj, csak legyen meg! Végigérünk a repcén, de nincs nyoma a baknak! Abból, hogy nem futott a sutákkal még nem következett, hogy a másik végén nem futott ki a táblából. Ezt nem láthatták a kísérőim sem. Visszafelé még egyszer megjárjuk a repcét, ismét eredmény nélkül. Nincs vér sehol. Közben Marcsi is megérkezett Janka nevű kutyájával. Sajnos ők sem jártak sikerrel. Imiék délután még egyszer visszamentek, de nem találták meg a bakot a repcében.

Sajnos megtörtént. Megsebeztem egy vadat és nem tudtam terítékre hozni. Ez volt az első. Naivitás lenne azt mondani, hogy az utolsó is egyben. Sajnos ez benne van a pakliban. Igyekszem minimalizálni ennek esélyét, de nullára nem tudom csökkenteni. Bakozás előtt jártam a lőtérre szorgalmasan, az előző túrán pedig kifogástalanul lőttem. De minden hiába, elég egy kis kapkodás, egy apró bizonytalanság. Talán csak egy érintő lövés volt. Bízom benne, hogy kiheverte a bak a sokkhatást. Erre enged az is következtetni, hogy a mai napig nem találták meg. Iminek jeleztem, hogy természetesen kifizetem a sebzés díját, ami a becsült trófeaérték 50 százaléka. De most ez aggasztott legkevésbé.

A napot a ruháink csizmáink szárítgatásával és a testi, lelki regenerálódással töltöttük. Dirk Bajára szervezett egy kis autós városnézést - városi barkácsolást :), majd este 5-kor ismét jött értünk a vadászautó. Az egyik árpatáblában észrevettünk egy jó bakot. Éppen azon a területen, ahol tavaly az első bakjaimat lőttem. Egy művelési nyomban állt, nekünk pedig a tükrét mutatta. Imivel lassan rácserkeltünk a nyomban. Jó volt a szelünk, így meg tudtuk közelíteni jó golyólövésnyire. Megcélzom, de nem látom sem blattját sem a nyakát. „Nem tudom így meglőni, menjünk közelebb! Nem akarok több sebzést!” suttogtam Iminek. Mikor jó 80 méterre értünk a feltámasztottam a lőbotra a flintát és vártam. Ekkor az égiek is mellénk álltak, mivel hirtelen megfordult a szél és a vad felé fújta a szagunkat. „Megérezi a szagunkat, el fog menni!” mondta Imi. Pár másodperc múlva a bak ránk szegezte a tekintetét és ezzel megmutatta a nyakát. Elengedtem a lövést és a vad tűzberogyott. Kellett ez a szép lövés az önbizalmamnak, nem volt messze de sikerült nyakon lőni. Nagy az öröm, amikor közelebb érünk. Hatalmas szemágak, vaskos agancsszár, kapitális bak. Ráadásul nagyon hasonlít a tavalyi májusi vadászatom második bakjára. Valószínű fél/testvérek voltak. Utolsó falat, töret. Ünnepélyes a hangulat. „Most nem állunk meg!” mondtam Iminek. A nap még magasan járt és nem szerettem volna befejezni a vadászatot.

Kapitális bak a virágzó árpában

Nagybaracska, 2015. május 2.

Egy másik területre mentünk, ahol az egyik alacsonyan fekvő területet épp vízzel árasztanak el. Még áprilisban mesélt nekem Imi az egyik itt lakó, kapitális bakról. Mindenképpen ki szeretnék lőni, mivel félnek, hogy az elárasztás miatt elhagyja majd a területüket. Most azonban csak elhaladunk a tó mellett, a kísérőim pedig azzal viccelődnek, hogy azt a bakot csak csónakból lehet meglőni. Bent lakik a gáton, így nincs más lehetőség, hogy megközelítsük. Egy öreg, ághiányos bakra még rácserkeltünk, de a szél ezúttal árulónkká vált. A bak riasztott és nem engedett bennünket biztonságos lőtávolba. Fogyott a lővilág, így hazafelé vettünk az irányt. Útközben szarvasokba botlottunk, de a távolság miatt nem tudtuk megfelelően elbírálni őket. Még mindig áll a társaság meghívása egy borjúra/vaddisznóra, de most sem sikerült lehívnom ezt az opciót. Már el is tettem a puskát visszafelé menet, amikor az elöntött tó partján, alig 50 méterre észreveszünk egy őzet. „Ez a nagy bak!” mondta Imi. Kiúszott a gátról. Gyorsan hátraszaladok, kinyitom a csomagtartót betöltök egy lőszert a csőbe. Eközben hárman mondogatják egyszerre a kocsiban, hogy gyorsangyorsangyorsangyorsan!!!!. „Fiúk, nyugi, még a végén elrontok valamit!” próbálom nyugtatni a többeket és nem utolsó sorban magamat. Az autó ajtajának támasztom a puskát, és meglátom az vad kontúrját! Az épp felénk tart és 30 méterre megáll velünk szemben és felemeli a fejét. A célkereszt a szügyén. „Lőhetek?” Kérdezem a kísérőket! „Lőhetsz!” hangzik a válasz. Abban a pillanatban dörrent a lövés, a bak pedig tűzberogyott! Diadalmas örömkiáltás hangzik fel mögöttem a kocsiból! Amikor közelebb érek nem hiszek a szememnek. Én még nem láttam ekkora bakot. Na jó láttam a FEHOVÁ-n, meg a vadászújságok hasábjain, de úgy átlag vadászember falán, vagy élőben még sosem láttam ilyen csodát! Kapitális! 25 centire saccolom az ágak hosszát. Fülig ér a szám, de a kísérőimen is látszik, hogy madarat lehet velük fogatni. A bak tényleg kiúszott! Csurom vizes a bundája. Nem zavarta a terület feltöltése, alkalmazkodott az új helyzethez. Persze az is lehet, hogy most érett meg benne a gondolat, hogy ideje arrébb állni. Mire megkapom a töretet már tényleg teljesen elfogyott a lővilág!

A tó bakja

Nagybaracska, 2015. május 2.

Nehezen, sőt egyenesen rosszul indult a nap, a végére pedig két elképesztő trófeával gazdagodott a gyűjteményem. Az első bak 453 grammos, 112 pontot és bronzérmet kapott a bírálaton, a második súlya 431 gramm, 113 pontos, szintén bronzérmes. Mindkettőt 5 éves, golyóérett. Elképesztő bakok teremnek errefelé!

Kapitális bakok a terítéken

Nagybaracska, 2015. május 3.