Elfújta a szél a disznókat

Vasárnap hajnalban korán csörgött az óra. Mégsem okozott gondot a felkelés. Végre résztvehettem egy hajnali lesvadászaton az új felszerelésemmel. Nem csak a puska debütált, de a keresőtávcső, a nadrág, a csizma, a lámpa, a kabát... egyszóval minden. És persze én is. Pirosbetűs ünnep. A 4 órai kelés ellenére szerencsére Apát is sikerült rávennem, hogy elkísérjen. Egy általa jól ismert erőben volt a les kialakítva, nagyjából 50 méterre egy dagonyától és egy kisebb szórótól.

Jó régen volt már, hogy kint ültem egy lesen, a hidegben, álmosan. Talán 10 éve is megvan. Eszembe jutott, hogy mennyi macerán kellett átesni, hogy végre idekerülhessek. Júliusban mentem be a vadászkamarába, hogy "Csókolom, vadászni szeretnék!". Az is átfutott rajtam, hogy mennyi minden megváltozott azóta, amióta utoljára vadásztam: befejeztem a tanulást, elköltöztem, megnősültem (D-ügynök) és már a harmadik munkahelyemet taposom. Jó érzés, hogy vannak dolgok, amik nem (vagy csak elég lassan) változnak: a fácánok ugyan úgy kakatolnak mint régen, és szerencsére a hajnali erdő hangulata és a vadászat izgalma sem változott. 

Hallgatózunk, figyeljük a széljárást. Ellenőrzöm a távcső nagyítását, bekapcsolom a világítópontot. A lámpára a holdfény miatt nincs is szükség. Már csak a dráma másik főszeplője hiányzik: a VAD. Ahogy felültünk és elhelyezkedtünk mindjárt hallottuk (inkább csak Apa), hogy mozgás van a hátunk mögött. Saját bevallása szerint még a szuszogásukat is hallotta. A disznók szerencséjére feléjük fújt a szél, így egyszer csak elhalkult az erdő, és magunkra maradtuk. Egy null a disznóknak, meg a szélnek, de azért megvolt az izgalom.